Sokszor van lelkiismeret-furdalásom. Annyi, de annyi ember van a világon, akiknek rengeteg és hatalmas problémákkal kell megküzdeniük. Komoly betegségben szenvednek, valamilyen fogyatékossággal kell élniük, elveszítenek valakit, komoly betegséggel küzdő ember van a családban, akit folyamatosan ápolni, támogatni kell, szörnyű tragédiákat éltek át. Mégis erősek és pozitívan állnak a mindennapokhoz. Minden tiszteletem az övék.
Sokszor van lelkiismeretfurdalásom, hogy itt vagyok én, akinek tulajdonképpen semmi oka az örömtelenségre, és sokszor mégis magam alatt vagyok, míg másoknak százszor nagyobb problémákkal kell megküzdeniük. Boldog gyermekkorom volt, szerető családom van, akik mindig mindenben támogattak. Van egy barátom, akivel amolyan igazi ’rózsaszín felhők és lilaköd’ típusú szerelembe estünk egymás iránt évekkel ezelőtt, és akiben úgy érzem, megtaláltam a párom az életben. Mostanra eljött az összeköltözés ideje is, amit én titkon már egy ideje vártam. Nem túl sok, de igaz barátaim vannak, akikkel ha a távolság miatt ritkán is találkozunk, mindig ott vagyunk egymásnak. Ha minden jól megy, hamarosan megszerzem a második diplomám és munkába állok. Tudom, hogy semmi okom a szorongásra. Tudom, hogy ennyi erővel attól is félhetnék, hogy rám esik egy tégla. Tudom, hogy nem lehet így élni a mindennapokat, hogy „mivan, ha rám esik egy tégla”. Tudom, hogy örülnöm kéne, hogy ilyen életem van és nem a butaságokkal foglalkozni. Örülök is, de most már tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű… Máskor én is azzal vigasztaltam volna egy hasonló szituációban lévő embert, hogy de gondolja bele, hogy másoknak miket kell átélniük, neked meg semmi gondod nincs… Most már tudom, hogy ez nem segít. Ez nem így megy, csak lelkiismeretfurdalást szül. Azt is tudom, hogy ha nem lenne ez az állapot, akkor nagyon boldog időszakot élnék. Ezért rettenetes érzés, hogy ehelyett ez van. És ettől is félek, hogy most akkor ezentúl mindig ez lesz? Soha nem lesz már semmi olyan önfeledt és boldog, mint volt?
Azt hiszem ebből a szempontból az első lépés az, hogy elfogadjam, ez egy betegség. Ne legyen lelkiismeretfurdalásom, amiért „ilyen vagyok mostanság”, hanem fogadjam el, hogy mint azok az emberek, akik komolyabb és hosszabb betegséggel küzdenek, én is „kaptam” egy betegséget, nekem ezzel kell megküzdenem. És, ahogyan ők is remélik, én is remélem, hogy le fogom küzdeni ezt a betegséget.
A generalizált szorongás sokszor jár együtt depresszióval. Fontosnak tartom, hogy ne essek egyik betegségből a másikba. Így ha néha nagyon el is keseredek és nagyon fekete-fehérben (inkább feketében:D) látom a dolgokat, és nehéz is, igyekszem mindig összeszedni magam és pozitívan, újra színesben szemlélni a dolgokat. Van, amikor ez könnyen megy, van, amikor nem. Néha úgy jön ez, mint a pánikbetegeknél a roham, abban az időszakban egyszerűen nem tud pozitívan gondolkodni az ember, eléri a kétségbeesés, az elkeseredettség. Biztosan lesz még több ilyen „roham”, de azon vagyok, hogy ezek minél ritkábban és minél rövidebb ideig legyenek a vendégeim.
