Sokszor van lelkiismeret-furdalásom. Annyi, de annyi ember van a világon, akiknek rengeteg és hatalmas problémákkal kell megküzdeniük. Komoly betegségben szenvednek, valamilyen fogyatékossággal kell élniük, elveszítenek valakit, komoly betegséggel küzdő ember van a családban, akit folyamatosan ápolni, támogatni kell, szörnyű tragédiákat éltek át. Mégis erősek és pozitívan állnak a mindennapokhoz. Minden tiszteletem az övék.

Sokszor van lelkiismeretfurdalásom, hogy itt vagyok én, akinek tulajdonképpen semmi oka az örömtelenségre, és sokszor mégis magam alatt vagyok, míg másoknak százszor nagyobb problémákkal kell megküzdeniük. Boldog gyermekkorom volt, szerető családom van, akik mindig mindenben támogattak. Van egy barátom, akivel amolyan igazi ’rózsaszín felhők és lilaköd’ típusú szerelembe estünk egymás iránt évekkel ezelőtt, és akiben úgy érzem, megtaláltam a párom az életben. Mostanra eljött az összeköltözés ideje is, amit én titkon már egy ideje vártam. Nem túl sok, de igaz barátaim vannak, akikkel ha a távolság miatt ritkán is találkozunk, mindig ott vagyunk egymásnak. Ha minden jól megy, hamarosan megszerzem a második diplomám és munkába állok. Tudom, hogy semmi okom a szorongásra. Tudom, hogy ennyi erővel attól is félhetnék, hogy rám esik egy tégla. Tudom, hogy nem lehet így élni a mindennapokat, hogy „mivan, ha rám esik egy tégla”. Tudom, hogy örülnöm kéne, hogy ilyen életem van és nem a butaságokkal foglalkozni. Örülök is, de most már tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű… Máskor én is azzal vigasztaltam volna egy hasonló szituációban lévő embert, hogy de gondolja bele, hogy másoknak miket kell átélniük, neked meg semmi gondod nincs… Most már tudom, hogy ez nem segít. Ez nem így megy, csak lelkiismeretfurdalást szül.  Azt is tudom, hogy ha nem lenne ez az állapot, akkor nagyon boldog időszakot élnék. Ezért rettenetes érzés, hogy ehelyett ez van. És ettől is félek, hogy most akkor ezentúl mindig ez lesz? Soha nem lesz már semmi olyan önfeledt és boldog, mint volt?

Azt hiszem ebből a szempontból az első lépés az, hogy elfogadjam, ez egy betegség. Ne legyen lelkiismeretfurdalásom, amiért „ilyen vagyok mostanság”, hanem fogadjam el, hogy mint azok az emberek, akik komolyabb és hosszabb betegséggel küzdenek, én is „kaptam” egy betegséget, nekem ezzel kell megküzdenem. És, ahogyan ők is remélik, én is remélem, hogy le fogom küzdeni ezt a betegséget.

A generalizált szorongás sokszor jár együtt depresszióval. Fontosnak tartom, hogy ne essek egyik betegségből a másikba. Így ha néha nagyon el is keseredek és nagyon fekete-fehérben (inkább feketében:D) látom a dolgokat, és nehéz is, igyekszem mindig összeszedni magam és pozitívan, újra színesben szemlélni a dolgokat. Van, amikor ez könnyen megy, van, amikor nem. Néha úgy jön ez, mint a pánikbetegeknél a roham, abban az időszakban egyszerűen nem tud pozitívan gondolkodni az ember, eléri a kétségbeesés, az elkeseredettség. Biztosan lesz még több ilyen „roham”, de azon vagyok, hogy ezek minél ritkábban és minél rövidebb ideig legyenek a vendégeim.

Soha nem voltam az a napló/blog író típus. Úgy gondoltam, ha valaha mégis blogot fogok írni, az biztosan utazásokról, vidámságról, örömről fog szólni…

Ehelyett itt ülök a gép előtt és egy blogot kezdek, mely szorongásról, aggodalmakról, félelmekről szól. Valamint reményeim szerint ezek leküzdéséről, hogy újra a vidámságról és az örömökről szóljon az élet…

24 éves vagyok, mindig is nyitott, vidám, pozitív személyiségű ember voltam. Örültem a legapróbb dolgoknak is, sokszor talán kissé gyerekesen is. A gondjaim tavaly szeptember-október környékén kezdődtek. Az egyetem nagyon stresszesen indult, nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt elterveztem. Ehhez társult az is, hogy a barátaim mind végeztek, így hirtelen kissé egyedül maradtam, nem igazán találtam a helyem. A sok stressz miatt egyre többször éreztem magam fizikailag is rosszul. „Gombóc a torokban”, étvágytalanság, hányinger, erős szívdobogás. Nem volt kellemes, de ma már úgy érzem, hogy jó lett volna ezen a szinten megragadni, ezt jobban tudnám tolerálni magammal szemben, könnyebben ki tudtam volna jönni belőle. Ez persze a kedvemre is hatással volt, valahogy nem tudtam annyira vidáman átélni a dolgokat, mint máskor. Szintén nem volt kellemes, de kibírható lett volna. Aztán elkövettem egy nagy hibát. Ahogy az lenni szokott, ha valami van az emberrel, amit nem is annyira ért, mit csinál? Rákeres az interneten… Ami egy nagyszerű találmány, hisz az ember mindent, de mindent megtalál rajt. Ebben az esetben éppen ez volt a baj. Egyik dolog vitt a másikhoz, egyre mélyebbre vittem magam, a lelki eredetű gondoktól nagyon gyorsan eljutottam a komoly mentális betegségekig, mint például a skizofrénia. És itt jött az, hogy nagyon megijedtem. Ezek a dolgok és történetek olyan hatással voltak rám, mintha megnéztem volna egy csomó horror filmet és nem tudnék szabadulni az azokban látott képektől. És persze jött a félelem, a rettegés, mi van ha nekem is ez lesz… Ez olyan szinten mélyen érintett, hogy most már három hónapja nem telik el úgy nap, hogy ne jönnének elő bennem ezek a félelmek, és az ezzel járó hülye gondolatok, hogy mi van ha ezt meg azt fogom hinni, bekattanok, kész-vége-„vége lesz az életemnek”.
Néhány hét elteltével úgy döntöttem, hogy elmegyek egy pszichológushoz. Ő persze megnyugtatott, hogy a tüneteimnek semmi köze a skizofréniához, sokkal inkább generalizált szorongásom van. Hiszen ennek az egyik tipikus tünete a megőrüléstől való félelem. Ettől akár meg is nyugodhattam volna, de persze megkérdeztem, hogy ’és ugye nincs olyan, hogy valaki egyik-napról a másikra „bekattan”?’, erre pedig a válasz az volt, hogy ’hát most erre mit mondjak, mert ha a valóságot mondom, akkor attól megint nem nyugszom meg’. Szerény véleményem szerint ebben az esetben egy kis kegyes hazugság belefért volna, hogy nem, nincs ilyen, mert hát ezzel a válasszal mégsem sikerült megnyugtatni. Három alkalommal voltam eddig a pszichomókusnál, relaxációs és légzés technikát vettünk, mivel néha az alvással is gondjaim vannak, előfordul, hogy egész éjjeleket fent vagyok, és csak hajnalban tudok elaludni. Na attól nagyon ki tudok készülni. A harmadik alkalommal nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a problémáimra megoldást nem ez fog jelenteni. Szükség esetén pszichiáterhez fogok menni, de nyilván szeretnék ebből kikecmeregni mindenféle gyógyszer nélkül.

No, mivel elég hosszúra sikerült ez a bevezetőnek szánt poszt, így befejezem soraim. A következőben arról fogok írni, hogy miért is kezdtem bele ennek a blognak az írásába. 

Hogy miért is kezdtem bele ennek a blognak az írásába?

Egyrészt, mert –tudom, hogy furcsának tűnnek ezek a félelmek- úgy gondolom, hogy talán nem vagyok ezzel egyedül, a generalizált szorongással küzdéssel biztosan nem. Ha más is van így, és néha elkeseredik, hogy csak ő ilyen „buta” (tapasztalatból mondom), és rátalál erre a blogra, talán megnyugszik kicsit, hogy nem, nem ő az egyetlen, és nem egyáltalán nem buta, vagy legalábbis más is van olyan buta, mint ő. :) Örülnék neki, ha lenne ilyen olvasó, akinek esetleg segíteni tudnék ezzel, persze nagy dolgokban nem tudok senki segítségére lenni, hisz én is csak arról tudok írni hogyan küzdök meg napról napra a szorongással, a gondolatokkal, de talán már ez is segítség valakinek. Természetesen örülnék, ha lenne olyan is, aki átesett már ilyenen és példa rá, hogy ebből igenis van kiút.

Másrészt talán nekem is jobb lesz, ha kiírom magamból a dolgokat. Néha engem is nagyon elér a kétségbeesés, ilyenkor rendszerint a páromnak sírom ki magam, és neki mondom el a félelmeim, aki nagyon aranyosan végighallgat mindig és nyugtat, hogy neki bátran sírhatok, de belül biztos unja és biztos nagyon rossz érzés ez neki, így szeretném kicsit ezt a terhet levenni a válláról, és megpróbálom ide kiírni magamból a félelmeket, a szorongásokat, ahelyett, hogy ismét neki sírnék.