Soha nem voltam az a napló/blog író típus. Úgy gondoltam, ha valaha mégis blogot fogok írni, az biztosan utazásokról, vidámságról, örömről fog szólni…

Ehelyett itt ülök a gép előtt és egy blogot kezdek, mely szorongásról, aggodalmakról, félelmekről szól. Valamint reményeim szerint ezek leküzdéséről, hogy újra a vidámságról és az örömökről szóljon az élet…

24 éves vagyok, mindig is nyitott, vidám, pozitív személyiségű ember voltam. Örültem a legapróbb dolgoknak is, sokszor talán kissé gyerekesen is. A gondjaim tavaly szeptember-október környékén kezdődtek. Az egyetem nagyon stresszesen indult, nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt elterveztem. Ehhez társult az is, hogy a barátaim mind végeztek, így hirtelen kissé egyedül maradtam, nem igazán találtam a helyem. A sok stressz miatt egyre többször éreztem magam fizikailag is rosszul. „Gombóc a torokban”, étvágytalanság, hányinger, erős szívdobogás. Nem volt kellemes, de ma már úgy érzem, hogy jó lett volna ezen a szinten megragadni, ezt jobban tudnám tolerálni magammal szemben, könnyebben ki tudtam volna jönni belőle. Ez persze a kedvemre is hatással volt, valahogy nem tudtam annyira vidáman átélni a dolgokat, mint máskor. Szintén nem volt kellemes, de kibírható lett volna. Aztán elkövettem egy nagy hibát. Ahogy az lenni szokott, ha valami van az emberrel, amit nem is annyira ért, mit csinál? Rákeres az interneten… Ami egy nagyszerű találmány, hisz az ember mindent, de mindent megtalál rajt. Ebben az esetben éppen ez volt a baj. Egyik dolog vitt a másikhoz, egyre mélyebbre vittem magam, a lelki eredetű gondoktól nagyon gyorsan eljutottam a komoly mentális betegségekig, mint például a skizofrénia. És itt jött az, hogy nagyon megijedtem. Ezek a dolgok és történetek olyan hatással voltak rám, mintha megnéztem volna egy csomó horror filmet és nem tudnék szabadulni az azokban látott képektől. És persze jött a félelem, a rettegés, mi van ha nekem is ez lesz… Ez olyan szinten mélyen érintett, hogy most már három hónapja nem telik el úgy nap, hogy ne jönnének elő bennem ezek a félelmek, és az ezzel járó hülye gondolatok, hogy mi van ha ezt meg azt fogom hinni, bekattanok, kész-vége-„vége lesz az életemnek”.
Néhány hét elteltével úgy döntöttem, hogy elmegyek egy pszichológushoz. Ő persze megnyugtatott, hogy a tüneteimnek semmi köze a skizofréniához, sokkal inkább generalizált szorongásom van. Hiszen ennek az egyik tipikus tünete a megőrüléstől való félelem. Ettől akár meg is nyugodhattam volna, de persze megkérdeztem, hogy ’és ugye nincs olyan, hogy valaki egyik-napról a másikra „bekattan”?’, erre pedig a válasz az volt, hogy ’hát most erre mit mondjak, mert ha a valóságot mondom, akkor attól megint nem nyugszom meg’. Szerény véleményem szerint ebben az esetben egy kis kegyes hazugság belefért volna, hogy nem, nincs ilyen, mert hát ezzel a válasszal mégsem sikerült megnyugtatni. Három alkalommal voltam eddig a pszichomókusnál, relaxációs és légzés technikát vettünk, mivel néha az alvással is gondjaim vannak, előfordul, hogy egész éjjeleket fent vagyok, és csak hajnalban tudok elaludni. Na attól nagyon ki tudok készülni. A harmadik alkalommal nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a problémáimra megoldást nem ez fog jelenteni. Szükség esetén pszichiáterhez fogok menni, de nyilván szeretnék ebből kikecmeregni mindenféle gyógyszer nélkül.

No, mivel elég hosszúra sikerült ez a bevezetőnek szánt poszt, így befejezem soraim. A következőben arról fogok írni, hogy miért is kezdtem bele ennek a blognak az írásába.